" Néha arra lehet fogni a gondot s bajt, ami volt, néha azt sem lehet tudni, hogy meddig tart, ami volt"

Sokat gondolkozom azon, hogy mi mindent tennék másképp, ha lehetőségem lenne rá. Mivel sem időutazásra, sem ilyen dolgok utólagos kijavítására nincs sanszom, így marad a jó öreg "Mi lett volna ha." Természetesen nem nagyon töröm magam olyan eseteken, amiket már semmilyen úton, módon nem hozhatok helyre, de ha valamit egy kicsit kijavíthatok, az már fél siker. Azon felesleges morfondírozni, hogy mikor mit rontott el az ember, én személy szerint sok mindent elrontottam az életemben, sőt igencsak sok mindent, ám mégis egy kevés gondolkozással és jó cselekedettel valami rosszból lehet valami jót csinálni, persze csak minimálisan. Jelenleg nem olyan dolgokra gondolok, mint a „Minek vettem meg azt a drága cipőt.” vagy, hogy, „Miért mondtam azt annak az illetőnek.” Velem legtöbbször inkább az esik meg, hogy miért nem veszek meg ezt vagy azt hamarabb, miért nem tudok gyorsabban reagálni kérdésekre, szituációkra. Sok kellemetlenséget előznék meg azzal, ha hamarabb mondtam volna azt, ami csak később jut eszembe. Pl.: egy jó kis beszólás egy megjegyzésre, ami során én jövök ki sikeresebben egy társalgásból, vagy csak egyszerűen önvédelmi válasznak is tulajdoníthatnám. Mivel elég fázisos vagyok ilyen esetekben, mondhatnám azt is, hogy Chandler-ös, mivel neki mindig a vége után jóval jut eszébe sokszor egy frappáns és klassz visszavágás. Nos, én is pont ilyen vagyok. Emiatt már régen eszembe jutott, hogy meg kéne írnom a „Mondatok, melyeket neked kell előbb kimondani” című könyvet. Ami nem egyezik meg azzal, hogy én máris jobban jártam egy-egy szituációban, de mégis előnyösebb helyzetben vagyok. Ha másképp nem is, legalább én írtam meg ezt a könyvet. Remélem, még ezek után is lesz rá alkalmam.

Ahogy már említettem nem vagyok időutazó, nem is ismerem közelebbről Alexander Hartdegent, így ez a fajta dolgok helyreállítása művelet eleve ki van zárva. Pedig jó lenne ismernem ezt az Alexander fickót, bár neki sincs lehetősége igazából megoldani azt a problémát, ami miatt időgépet épített, mert van valami szabály ezekre a „javításokra”, és ugye a múltat nem tudjuk megváltoztatni, no, meg persze fikció az egész. De micsoda fikció!! Az egyik általam legjobban szeretett művek egyike, de ez egy másik sztori.

Szóval, sem időgépem, sem időkapszulám, még csak ismerősi körömben sincs senkinek. Olyan embert sem ismerek, aki hallotta már, hogy valaki arról beszél, hogy ismer egy fazont, akinek az egyik rokona látott egy embert, akinek valamelyik barátja hallotta, hogy egy szomszédja arról mesél valakinek, hogy …… De nem is baj! Mindent megpróbálok utólag, valahogy helyrehozni valamivel. Számomra most a fiatalkori önmagam inspirálása hiányzik a legjobban. Vagyis, hogy annak idején, amikor lehetőségem volt rá, miért nem tettem ezt vagy azt. És ha tettem, akkor miért úgy, hogy az abban a pillanatban, amint elkezdődött már véget is ért? Vagy csak egyszerűen miért volt kudarcra ítélve? Aztán persze jöttek a csalódások, és az „Ilyet soha többé”- kezdetű mondatok, ami után mindent az első perctől fogva elleneztem, elutasítottam és inkább másfelé indultam. Amiből, naná, hogy újabb és újabb csalódások születtek. Pedig annak idején, ha tettem valamit magamért, azt hittem, hogy az a lehető legjobb, főleg ha egy másik, egy sokkal kecsegtetőbb ajánlatra mondtam nemet közben. Most úgy érzem sokszor csak a pénz állt az utamba, ahhoz hogy a nehéz és véghezvihetetlen dolgokról lemondtam, nem pedig a saját tehetetlenségem. Ez azt hiszem akkor is egy nagy igazság, ha így könnyebb értelmezni a csalódást. Pedig tényleg így van. Azt mondjuk, nem látom, hogy mi lett volna, ha mondjuk, kétezer valahányban van annyi pénzem, hogy elmenjek egy távoli országba, hogy vajon most is ott élnék-e, vagy egyáltalán mennyi időt töltöttem volna ott. Ilyesféle tulajdonsággal sem rendelkezem, mármint, hogy a meg nem valósult cselekedeteim történését magam előtt lássam, csak elképzelni tudom, hogy talán, esetleg ez és ez történt volna. Semmi esetre sem hagytam volna magam az tény. Valahogy akkor is képes vagyok a végsőkig küzdeni, ha minden veszve van, és iszonyatos marhaság az egész. Legtöbbször mondjuk, csakis marhaságokra tudom a legtöbb, ha nem az összes energiámat pazarolni. De talán pont ez a jó! Mert az a legjobb, ha az ember úgy él, hogy, mindent a lehető leghelyesebben próbál tenni, a legjobb tudása szerint. Minden tőle telhetőt kihozni az adott szituációból, ha hülyét csinál magából, akkor úgy, de a lényeg, hogy mikor visszanéz a múltba annál kevesebb oka legyen elkeseredni.

"Nem kell, hogy elrejtsd a múltam, azt, amiben részem volt
Nem kell, hogy átírd a múltam, azt, ami csak pont úgy volt
Nem kell, hogy szégyelld a múltam, ahogy volt, úgy volt"

Ennek ellenére sok kérdés merült fel bennem a „Mi lett volna, ha..” témakörében, amiről elmélkedni ismételten csak ostobaság, mert az embert még jobban elszomorítja a saját hülyesége. Inkább elfogadom a dolgokat, úgy ahogy vannak, mert jobbat úgy sem tehetek, és talán így megspórolom magamnak azt a fejfájást, amit majd pár év múlva azzal idézek elő, hogy eszembe juttatom a mai napot. Legfőképp azt a részét, amikor rávettem magam, hogy arról elmélkedjek, mi lett volna, ha, mert közben lemaradtam valami fontosról, értelmesről, ami a jövőm alakulásában nagy szerepet játszik. Vagy csak egyszerűen, ezzel a cselekedettel helyrehoztam valamit, amit még el sem követtem. Semmi sincs kizárva!! Csak a macska, az is a folyosóra...

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.