Úgy érzem, kezdem felvenni az engem körülvevő emberek stílusát, akik mondjuk nem teljesen emberek, inkább csak emberkék, amolyan gyerekfelnőttek, de igazából nem nőnek fel soha. Van valami furcsán jó bennük, amikor velük töltöm el a napjaimat, akkor néha azt érzem, hogy igazán…

Néha nagyon nehezen veszem rá magam, hogy valamit lejegyezzek hőn szeretett blogomba, de most mégis megteszem. :D Az elmúlt napok történései, a sok elfoglaltság és a nyomás :D miatt egyszerűen örültem annak, hogy ha végre normális emberek között lehetek, végre egyedül vehetek…

Sosem volt dolgok foglalkoztatnak, olyanok is, amik elmúltak, amik lehettek volna, és amik talán még előttem állnak. Fáradság, nyomott hangulat, unalom, félelem, bánat, szomorúság, magány, rettegés, csalódottság... Ezek mind-mind eszemben vannak és folgalkoztatnak, vagy ha azt nem…