"Ötvenhat izzó ősze volt, Magyarország remény és pokol...."

Számomra a legélőbb nemzeti ünnep az 1956 október 23-a. Valamikor, az elmúlt évszázadban iskolámban tagja voltam az októberi ünnepi előadásnak. Az az előadás volt az első olyan a suli történelmében, amikor nem csak pár kölyök állt ki verset szavalni, énekelni, vagy táncolni, hanem egy sereg gyerek igazi átéléssel előadott egy történetet. Furcsa volt, hogy a kiválasztottak között voltam én is, de egy tanárom szerint erős hangú, határozott fellépésű és jókiállású gyerekek kellenek.

"Hideg őszi szél fújt, még a fák is sírtak, néma csend honolt a Corvin-köz fölött..."
Aztán, amint híre ment az iskolában, hogy az átlagos, vagy éppen, hogy kettes tanulók készülnek műsorra 23-a tiszteletére, sokakban kétség merült fel: Vajon ezek a nem jó gyerekek képesek lesznek előadni bármit is? Nem nézték ki belőlünk, hogy meg tudjuk tenni azt, amit talán előttünk senki, vagy csak sok-sok évvel előttünk, egy októberi délutánon. Belevágtunk, és rengeteg próbával, erőfeszítésel később a világ legjobb előadását láthatta az iskola.

"Emlékszem éjjel fél három volt..."
Egy pénteki napon került sor a premierre (persze ez volt az utolsó előadásunk is) és a szokásoktól eltérően este hattól indult a műsor! Lekapcsolták a fényeket, és elkezdődött életem legnagyobb élménye! Vastag szövet szoknyát, simi sapkát, és lóden kabátot viseltem, ahogy a többiek is, vagy valami ahhoz hasonlót. Minden erőmet és érzésemet beleadtam, hogy hiteles legyek, de azt hiszem ez is kevés lett volna! Igazinak, eredetinek éreztem az egészet. Hihetetlen energia tört fel belőlem, miközben röplapokat osztogattam, vagy, amikor meséltem, hogyan hagytam el a szüleimet mindeközben. 

"Valami fémes zajt hallottam a hátam mögött...!"
Mintha ott lettem volna én is, mintha tényleg minden velem történt volna, akkor és ott! Bennünk is annyi energia, szabadság és bizonyítási vágy volt, mint sok fiatalban 1956-ban az ország több pontján. Persze tudom, hogy ez a két dolog teljesen különbözött, de mégis valami olyasféle érzése volt az embernek, hogy vele történik minden. Akik ott voltunk aznap este, mind ezt éreztük. Magunkénak éreztük a történetet, és mind a mai napig úgy élem meg, mintha saját, kézzel fogható élményeim lettek volna abból az időből. Pedig én jóval az októberi forradalom után születtem, anyukám is csak egy évvel utána.

"A mindenségből hiányzik egy csillag...!"
Azóta eltelt majdnem 20 év és most sem tudtam magam túltenni a dolgon. Később tanulás nélkül tudtam mindent a forradalomról. Nem kellett hozzá semmi csak, hogy felidézzem magamban azt a bizonyos előadást, ami alatt egy kicsit felnőttem, már ha a kilencvenes években egy tizenévesre mondható ilyen. Annyi kérdés volt bennem akkor, és van most is.... sok 'ha', 'bárcsak' és 'talán' kíséretében meg tudom válaszolni ezeket. Persze közben könnyeimmel küszködöm, hogy milyen szörnyű volt az egész... Ám mégsem tudom, hogy jó-e vagy rossz, hogy nem éltem akkor, hogy nem voltam egy a sok közül, akik harcoltak, futottak, elestek és akik szenvedtek... Csodával, rajongással, szomorúsággal és egy kis félelemmel tekintek erre a napra, és azokra, akik ott voltak, átélték és megélték. Óriási, soha el nem múló tisztelet mindnyájuknak!!!!

"Zúgó szél - újra bontsd ki azt a tépett zászlót,
Tűz és vér - ősök vágya, ami bennünk lángol,
Hungary - szólít, hív a remény hullámhosszán,
Tarts még ki - érted élünk, érted bátran halnánk!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.