Kisebb-nagyobb megszakításokkal gyerekkorom óta írok naplót, vagy valami hasonlót. Mindig elkezdtem, újrakezdtem, folytattam, fogadalmat téve, hogy most végre igazán, tényleg írni fogom. És sikerült is, úgy ahogy. :D Hivatalosan egy éve nem írok naplót, bár akkor úgy hittem csak pár nap kimaradásom lesz, de már egy év is eltelt azóta, hogy tollat ragadtam volna minden nap a dolgaim lejegyezése végett. Ami persze nem nagyon fedi a valóságot, mert megesett olyan is, hogy 2-3 nap távlatából írtam le a történéseket. Mindig jegyzeteltem, bejegyzéseket készítettem a telefonomba, amit később a füzetbe másoltam, és így valójában aznapi gondolatok kerültek be, csak némi csúszással. Ha ezeket a telefonos emlékfoszlányokat is naplónak tekintem, mert végülis naptári bejegyzések, akkor hivatalosan még egy ideig írtam naplót. Sőt, később internetes naplót is írtam, majd jött ez a blog, így sose szakadtam el végleg a naplóírástól.... Bár annak idején sokat vitáztam magammal azzal kapcsolatban, hogy naplóírás vajon amit én művelek vagy sem??? Aztán úgy döntöttem, hogy nem naplót írok, hanem egy elcseszett regényt, így sokkal inkább volt kedvem a dologhoz, mint ellenkező esetben. Sokszor nem is írtam semmi olyat, ami történt velem, csak gondolatokat, érzéseket és minden olyat, ami bármihez köthető volt, csak épp ahhoz a naphoz nem. Egy éve... Te jó ég, milyen messze van, és mégis milyen közel.
Ma iskolába menet azon aggódtam nehogy elsírjam magam, hiszen ezekben a napokban nálam várható egy hatalmas és fájdalmas, szívszaggató bőgés... Szerencsémre nem sírtam, aztán később, egészen mostanáig el is feledkeztem erről. Mint olyan sok mindenről már eddigi életemben! A naplómat sem írtam tovább, és már nem is fogom soha, de a telefonomban ott van a sok-sok bejegyzés, és tudom mi késztetett minderre. Mivel nem szerettem volna utólag leírni a napokat, fájdalmas történésük miatt, így nem írtam többé semmit. Pedig olyan nagy gonddal vettem füzetet, tollat és egyéb naplóíráshoz használatos kelléket, mintha valami kiállítás darabjai lettek volna. Arra gondolni minden áldott nap, hogy este naplót írok, számomra felemelő érzés volt, mivel, mint már említettem nekem inkább regény volt az egész, mint napló. Még fel is olvastam belőle néhanap ismerősöknek, persze azért oda nem adtam senkinek, el is volt zárva gondosan, de a jobb részekből előadást tartottam. Nem volt olyan összefüggő az én irományom, mint az igazi nagy regények, de az enyém volt, és boldogan írtam bele mindig. Érdekes, tanulságos és elgondolkodtató dolgokról tettem említést, és még most is szívesen veszem elő őket olvasgatni, hiszen sokat tanulok belőle, főleg magamról. És jó utólag azt látni, hogy annyira hülye azért mégsem voltam, hogy a világ legnagyobb ostobaságait elkövessem. Fura, de nem írtam le mindent, mert magam előtt is szégyelltem volna néhányat, ám sajnálatomra így is emlékszem pár dologra, amit az istennek sem sikerül kivernem a fejemből. Talán ha leírom könnyebben elfelejtem, de vannak dolgok, amiket nagyon nehéz megemészteni, feldolgozni, majd leírni, és így megőrizni még rosszabb!!!!
Annak idején, 12-13 évesen kaptam rá az egészre, mert akkor jöttem rá, hogy az írás gyógyító erejű. Mindent sokkal könnyebben megoldok magam, vagyis egyedül, ha leírom a bajaimat, bánatomat, mintha magamba folytom, mert akkor emészt belülről. Ha kiengedem a gőzt, hamarabb nyugszom meg!! :D:D Ezen az elven haladtam előre az én regényem írásának során, és nagyon, de tényleg nagyon könnyebb lett minden. Kiírtam magamból fájdalmat, csalódást, bánatot, szerelmet, keserűséget, és mindent, ami negatívan hatott rám. Viszont, ha boldog dolgokról írtam, ha vidám elmékeket vetettem papírra, akkor erősebb lettem, és sokkal igazibbnak tűnt minden, ami előtte nem sokkal olyan nagy boldogságot okozott. Aztán évekkel később visszaolvasva az ilyen dolgokat, ismét olyan érzésem volt, mint akkor, sok-sok évvel ezelőtt, olyasféle boldogság fíling!
Aztán történt valami, ami miatt egyszerűen képtelen voltam többé írni, képtelen voltam bármiféle bennem fejlődött gondolatot papírra vetni, kiengedni magamból érzéseket, mert tudtam, hogy nem megy, hogy már soha többé nem megy. Egy évvel ezelőtt, vagyis két nap múlva lesz egy éve, hogy megtörtént az, amitől világéletemben rettegtem, amitől féltem azóta, hogy felnőtt emberi lény lettem....
Pedig nekem az írás volt a minden, az éltető erő, az energia, a manna, a jó és a rossz örök harca :P, és minden egyéb... 7 éves koromtól írok mindenfélét, vicces, eszement marhaságokat, szakdogákat valakiknek :D, verseket, novellát, regényt és mindent, amit írással létre lehet hozni. Tudtam én annak idején is, hogy már kevés kihagyás után is felejt az ember, butul és tompa lesz az agya. Nem csak emlékeket felejt ilyenkor, hanem képességet. Annak a képességét, hogy valaha író legyen, hogy azzá válljon valóban. Néha az amatőr emberek írásai sokkal több csodát hordoznak magukban, mint a híres vagy sztárolt valakik művei. Azalatt a rengeteg írással töltött év alatt erre magam is rájöttem, de sajnos egy év nem írás után a gondolataimat nem tudom magamnak sem megfogalmazni, nemhogy mások számára világossá és érthetővé tenni... :( Egy éve már.... Talán jobb is, talán nem. De a történtek miatt biztos hogy rossz... 2 nap múlva lesz egy éve, hogy az én egyetlen, igaz és örök barátom nincs már velem. Nincs velem az, aki inspirált, aki bíztatott, aki teljes, tiszta szívéből szeretett. Szeretett azért, aki vagyok, aki lehetnék, nem pedig azért, akinek mások akarnak látni ......

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.