Gyerekkorom legnagyobb kedvence volt Weöres Sándor. Talán nem is szerettem senkit abban az időben rajta kívül. Csodáltam, és mint egy elvarázsolt baba, úgy hallgattam, később pedig élvezettel olvastam a verseit. Mesehősnek képzeltem magam, Bóbitának Majomországban, és boldogan tanultam minden művét. Aztán arculcsapásként ért a hír, és akkori korom egyik fájó tragédiájaként vettem tudomásul, hogy nincs többé. Nem kerülnek újabb gondolatok a Rongyszőnyegre, nem lesz még egy tündér dal, és nincs tovább semmilyen álom. A gyermekkor ott és akkor végetért. Hirtelen felnőttem, persze csak egy picit. :) Az Ő élete tele volt csodával, és mesével. Ismerte Kosztolányit és Babitsot, akikről én csak később szereztem tudomást. Aztán teltek múltak a napok, hónapok, évek, és szinte elfeledtem Őt. Majd pár évvel ezelőtt ismét rátaláltam, új kedvenceket szerezve ezáltal, és felnőttkorom küszöbén életem hitvallásává vált a sok ragyogó filozófiai gyűjtemény, valamint egy gyönyörű verse a Fű,fa füst ......

Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton --
Ekképp mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a hold kezemnél ült az almafán,
az "ee-ee" és "papa-mama" után
az első, amit kimondott a szám:
"fű, fa, füst".

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd
mitől országok esnek szerteszét
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
"Ffü -- ffa -- fjtt --"

Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely mint a pont kiterjedéstelen
s mert kezdettelen így hát végtelen --
mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fű, fa, füst.

A tarka egység részekké szakadt,
rámzúdult a különbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és három-magvú tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe,
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fű-fa-füst.

Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap -- tisztán emlékszem reá --
nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fű, fa, füst.

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele,
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
Fű, fa füst.

Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban várd a végzeted.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon,
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fű, fa, füst.

/Weöres Sándor/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.