A magány... az egy darabig jó, aztán sajnos befordul az ember és világutálata lesz, ami csak arra jó, hogy a lehetséges jókat is ellökje, vagy csak szimplán elkerülje. Olyan nagy falakat képes építeni maga körül az ember, hogy hihetetlen, aztán mikor lebontaná, lehetetlen…
Ám vannak, akik átcsúsznak a falakon, utat, rést találnak maguknak, és jónak ígérkezik, de halálos veszélyt jelentenek! Mert beengeded a világodba és szép lassan, módszeresen lerombolnak mindent, aztán tovább állnak és te ott maradsz egy romhalmaz alatt, és kezded előröl az egészet, ugyanakkor fogadkozol, hogy ilyen még egyszer nem fordulhat elő, vigyázol és óvatos leszel, erősebb és nagyobb falat építesz a váradnak vagy viskódnak, de mégis megismétlődik az egész újra!
És újra….
És te egyre nagyobb és nagyobb falat húzol, miközben egyre bizalmatlanabb és félősebb leszel, amíg már nem lesz semmid csak egy rohadt nagy fal, ami alatt te vagy a rom, és szép csendben belehalsz az egész "munkába", hogy megóvd magad az újabb és újabb csalódástól.

Talán nem is olyan rossz néha sérülni és csalódni, meg nem magunkra venni a sok rosszat... Ha ez egyáltalán lehetséges….

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.