Hihetetlen, hogy az emberi élet milyen arasznyira csökkent és szárnyakon röpül.Ki lehet kerülni a témát, el lehet hessegetni, de mégis ott motoszkál mindenki fejében, hogy vajon mennyi van nekünk hátra? Mennyi jut még?
És amikor az ember mellől hullik mindenki, mint a háborúban a bajtársak, akkor hihetetlen módon meg tud változni minden... főleg az ember maga... Mert átértékelődik minden... minden!

A Halálsoron című filmben mondja a főszereplő már 100 valahány évesen, hogy mindenki meghal mellőle, és neki büntetésképp végig kell nézni a szerettei halálát. Sok évvel ezelőtt, még kezdő felnőttként, iskolás korom vége felé azon filóztunk egy osztálytársammal, hogy minden múlandó, és milyen hirtelen szűnnek meg dolgok. Akkoriban zárt be a kedvenc fénymásolónk, ahol a szakdolgozatunkat nyomatattuk, meg ahova hülyéskedni jártunk és hasonlók... Aztán alig egy hónap múlva meghalt az osztálytársam.... Kegyetlenül mellbe tudja vágni az embert! Nagyon gyorsan veszlik el minden, és általában a legjobb dolgok, emberek tűnnek el a leghamarabb. Amik jók, amit szeretsz, akikkel a legjobban érzed magad, akikkel tervezel... Nos, azok nagyon hamar itt hagynak, mint egy üstökös... Feltűnik az égbolton, berobban az életedbe, aztán alig veszed észre és már nincs is sehol!! Épp kezded élvezni a dolgot, megszereted, de nagyon és rettentő fontos része lesz az életednek, aztán ahogy jött úgy el is tűnik. Csak épp az a legfájóbb különbség a két dolog között,a felbukkanás és az eltűnés között, hogy irtózatos űrt hagynak maguk után, hatalmas fájdalmat, és óriási seb lesz rajtad. A szíveden, amit semmi sem képes befoltozni, az idő sem, vagy ha mégis, akkor jó hosszú idő kell mindenhez. Legalább olyan hosszú idő, amennyit Alexander Hartdegen tesz meg a kedvenc filmemben a film elejétől a végéig!!
Akiket az ember szeretett, azokat nem felejti el, mert valami furcsa akármi miatt képtelen rá.... És nem is nagyon akarja, mondjon bárki bármit, én nem tudnék tükörbe nézni, ha többé nem emlékeznék a legjobb barátomra. Ha nem sírhatnám el magam néha nap, és nem hiányozna olyan eszeveszett módon, amikor csak itt kéne lennie, mert valami olyan dolog történik velem, ami nekem fontos, van jelentősége (bármilyen jelentősége) és megosztanám vele, ahogy tettem azt annak idején mindennel gyerekkorom óta... Ha nem jutna eszembe, és nem hiányozna, nem ejtenék érte könnyet ilyenkor akkor nem is érdemlem meg, hogy a legjobb barátomnak tartsam! Mert volt bármi jó vagy rossz, megtörtént, elmúlt és lehet csak a szépre emlékezni, lehet rosszat elfelejteni, egy biztos, hogy akit igazán szerettünk, sőt aki minket is szeretett az mindig velünk lesz, és örökre itt marad, ha máshol nem a szívünkben mindenképp! Kellenek azok a bizonyos elsírós pillanatok, a szívtájéki fájdalom. Szükség van rá! Emlékezni kell rájuk, mindenkire! Mikor már mi nem emlékezünk, akkor mennek el végleg! Ezért őrizni kell magunkban őket, továbbadni a szeretetet, az emlékeket, mert ez a sorsunk, ez a feladatunk, ha már úgy alakult, hogy ők mentek el előttünk.

Nyugodj Békében Varga Zoli!! Remélem odaát megtalálod, amit kerestél, és végre elismernek, elfogadnak és megkapod, ami jár neked igazából!!!! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.