Néha rettenetesen nehéz megfogalmazni olyan érzéseket, melyek az emberben vannak és képesek órákra, akár napokra lefoglalni, meghatározni a létezését. Nehéz azokat az érzéseket szavakká formálni, amelyek bennünk vannak és egy olyan ember iránt érezzük, aki iránt lehetetlen valódi érzéseket táplálni. Nehéz azokat a gondolatokat kimondani, amelyek bennünk vannak már egy éve, és nem hagynak el. Nehéz, mert nem tudjuk célirányosan kimondani. Nem mondhatjuk annak, akinek szánjuk, nem mondhatjuk úgy, ahogy szeretnénk. Nem lehet csak úgy belemondani mindent a semmibe. Magunk elé, az égre nézve, erdőben bóklászva, esőben sétálva... Nem mondhatjuk, úgy, ahogy kell!!!! Nehéz nem sírni, ha egy általunk nagyon szeretett emberre gondolunk, aki olyan sok időn keresztül velünk volt, az életünk állandó részévé vált, szinte mozgatórugójává, de most már nincs mellettünk. Nehéz a fájdalmat igazi, valóságos szemmel nézni, érezni és átélni. Nehéz, mert képesek vagyunk túlértékelni dolgokat..., a gyász is legtöbbször ide tartozik. Mások szerint... Nehéz nem túlértékelni!!! Nehéz nem szeretni valakit, akit eddig szerettünk. Nem múlik el csak úgy hirtelen semmi!! Ha a szerelmi csalódást az azt átélt emberek szerint nehéz feledni, akkor a halál micsoda??? A halál tán könnyebb?? Ha meghal valakink, akkor könnyebb túllépni a fájdalmon, az elvesztésén???? Mitől kéne kevésbé szomorúnak, bánatosnak és elesettnek lennünk egy szerettünk elvesztésekor, mint ha egy szerelem ér véget?? Aki meghal, az már sehogy sem jön vissza, nem pótolható senki, akit elvett tőlünk az ég!! Nem bántom azokat, akik szerelmüket vesztették el ily módon, de sok embert ismerek, aki 2-3 év elteltével teljesen túltette magát a dolgon, és férjhez ment, megnősült, de tudom fiatalon ez valamivel könnyebb! Nekem igazából mégsem megy... Nem sikerül... Nehéz...

"Amíg átéljük a boldogságot, nehezen érezzük meg, de ha már elmúlt és visszatekintünk, hirtelen megértjük - olykor elcsodálkozva - milyen boldogok voltunk."

Igazából egyetlen barátom volt egész életemben, aki fontos volt nekem, akivel jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett, akivel átmentünk mindenféle hülyeségen, szenvedésen, aki inspirált, aki a legnagyobb hatással volt rám, akinél jobb, igazabb, őszintébb és csodálatosabb barátom sose lesz... Csak ő lehet az!! Most már végérvényesen tudom, hogy így van!! Ő halála után is jobb mindenkinél! Nekem mindenki meg akarta mondani, hogy kéne élnem, hogy gondolkozzak, cselekedjek, de ő volt az egyetlen ember, aki nem mondta, nem parancsolta, hogy mit tegyek, hanem egyszerűen csak hatással volt rám a személyisége, ami miatt képes voltam változni saját magamtól. Ő kért tőlem, nem követelt! Ő szeretettel fordult mindenki felé, és ugyanazt kapta vissza! Nem volt benne semmi, amit kritikával illethetne bárki! És ezt nem azért mondom, mert már nem tudja cáfolni, hanem, mert ez így igaz!!!! Néha magam sem hiszem el, hogy képes volt elviselni..... Hogy tudott olyan hosszú ideig a barátom lenni??? Miközben nem adtam hálát Istennek a barátom létezéséért, neki is keveset mondtam, hogy milyen fontos nekem, de tudta, érezte! Vele voltam szenteste, szilveszterkor, január 1-jén, és bármikor, amikor csak lehetett!! Csoda tán, ha utálok már minden ünnepet, legfőképp a karácsonyt?? Elvesztette mindazt a tulajdonságát, amiért régen rajongtam érte, amiért jelentett nekem egy nevetséges marketing sikernél többet!!! Volt kivel ünnepelnem, igazán, őszintén! És már nincs... Bárcsak kapnék egy kis időt, hogy elmondhassam neki, milyen nagyon sokat jelentett nekem, csak még egyszer.... utoljára... :(:(:(

Néha rettenetesen nehéz megfogalmazni a bennünk lévő érzéseinket. Azokat, melyek valahol mélyen, egy elfeledett kis zugban nyugszanak, nos, azokat sokkal nehezebb!! Mert teljesen és totálisan a részünkké váltak, talán már nem is szeretnénk megszabadítani magunkat tőlük. Velük vagyunk igazán önmagunk, mert így egy kicsit valami más is velünk van, valaki velünk maradt! Akinek csak halkan, magunk elé suttogva, a semmibe, az égre nézve elmondhatjuk, mindazt, amit fontosnak tartunk, és elfog egy hihetetlen érzés, mintha valóban válaszolna, reagálna a szavainkra, jelez nekünk, hogy "Itt vagyok, figyelek rád!" Szinte  érezzük a közelségét, mert nem is távolodott el tőlünk soha, mindvégig a szívünkben volt, maradt és onnan nem tűnik el, amíg csak tart a részünk a történelemben!!

"Már nem vagyok más csak egy égi jel.
Néha megjelenek neked, de gyorsan tűnök el.
Ott bujkálok mindenben!
A mosolyodban, s a könnyedben.
Néha veled vagyok, néha nem.
De benned élek örökre, s szüntelen."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.