Azt hiszem, ahogy öregszünk, úgy válogatjuk meg egyre jobban a barátainkat mindannyian. /Susan Elizabeth Phillips/

Van olyan, amikor az ember hosszú idő után is ott tud folytatni egy beszélgetést, ahol valamikor, évekkel ezelőtt abba maradt, vagy majdnem onnan. Ez akkor is igaz, ha nem is volt beszélgetés. :P Egy baráti kapcsolatot, ha igazán mély és őszinte barátság volt, akkor két ember tudja úgy kezelni, vagy legalábbis majdnem hasonlóképp, mint amilyen annak idején volt. Erre nincsen konkrét szabály, de valamiért tényleg megtörténik ez a helyzet. Persze csakis kivételes esetekben. :D Ilyen kivételes esetek pedig léteznek. Velem többször is megesett. Annak ellenére, hogy nagyon sok nagyon közeli barátom volt, valójában csak két esetben fordult elő az, hogy szinte ugyanúgy tudtunk beszélgetni egymással, akár több év távlatából is, mint anno. Van valami szabály arra nézve, hogy kivel eshet meg ilyen? Ki a barát és ki az átélője? Leosztják, hogy ki az, aki tényleg van olyan fontos, hogy semmit sem veszít a kapcsolat magából? Vagy csak mákos némely ember? Attól függetlenül, hogy tényleg sok, na, jó számos közeli barátom volt életem során, mégis kevés emberrel kapcsolatban éreztem azt, hogy újratalálkozás alkalmával nincs semmiféle belső kényszerem vagy negatív érzésem. Nem egyszer megesett velem, hogy valódi hányingert éreztem valakinek a társaságában, mert annyira ingerelt a személyisége, és olyan semmitmondó társalgást folytattam vele, mintha egy sosem látott ember lenne. De talán egy totálisan vadidegen lénnyel is jobban éreztem volna magam. Ha nem érzi az ember azt a felszabadultságot, amit régen érzett egy másik ember közelségében, akkor már nem is igazán önmaga. Sokkal inkább valaki más. Vagy akkor lesz valóban ő, ha hosszú idő elteltével találkozik egy régi baráttal, és az már semmit sem jelent neki, barátot pláne??? Addigra érik be az egész? Vagy rothad el végérvényesen? Ezért kell vajon időt adni a kapcsolatoknak? Mert ugye: Az idő megold mindent... Pedig régebben azt hittem az emberek azért unják meg egymást, mert túl sokat tudnak a másikról, és az állandó találkozások megölik a kapcsolatokat. Azért lesz elege X-nek Y-ból, mert gyakran töltötték együtt az időt, és semmit nem tudtak már mondani egymásnak, újat meg pláne. Egyszerűen elfáradt az egész..... Amikor nem tud igazából mit mondani két ember egymásnak, akkor azt hiszem az az a pont, amikor már sokkal inkább másról van szó, mint barátságról. Hogy pontosan miről is, azt sajna nem tudom, de már nem több a kapcsolat, mint ismerősi viszony. Hiszen, ha nem tudunk elmondani fontosnak vélt, érdekes dolgokat a másiknak, akkor miről is beszélnénk?? Nem akar közölni az egyik fél a másikkal semmi személyeset, mert már nem érzi olyan közel magához, mint amikor talán többet is mondtak egymásnak a kelleténél. És így ér véget sok más emberi kapcsolat is, nem csak a barátság. Viszont vannak azok a bizonyos kivételek, amikor érthetetlen okból mégis működik minden az emberek között, nem árt semmi sem, se nap, se szél... Bár az idő hagy némi nyomot a barátság köpenyén, mégis van valami biztos, valami védelem a köpeny alatt. És valami olyan, ami miatt az ember hajlandó ismét bebújni alá, akkor is, ha eső sincs a láthatáron. Nem kellenek nagy szavak, nincs szükség magyarázatra, hogy hol volt az ember eddig, mit csinált, kivel, csak egyszerűen néhány fontos dolgot említve eljutunk a normális állapothoz. Megfutjuk azokat a bizonyos köröket, és minden olyan, mintha.... Jó lenne, ha tényleg, valóban olyan lenne, de mind tudjuk, hogy olyan már sosem lesz. Mert nem leszünk ugyanannyi évesek, nem leszünk felelőtlen kiskamaszok, naiv gimnazista lyányok, és nem ismeretlen többé számunkra semmi sem, mert megjártuk a poklot és a mennyet is.... Talán pont egy napon e kettőt, csak sajnos külön-külön! Hiszen a közös élmények erősítenek egy kapcsolatot, és azok forrasztják össze őket. A páka a két ember, és az ón a közösen tapasztalt élmény. Minél több dolgot élünk át együtt, annál erősebb a forrasztás! Sok idő elteltével viszont ez a kötés gyengül, ereszt és végül elszakad egymástól az előtte szorosan összeforrasztott dolog, személy. Elenged a kötés, ha megszűnik a kontaktus. Ám mégis, hasonló kamaszos naivsággal hiszem, hogy valami visszahozható egy régi, igazán fontos kapcsolatból, ha akarjuk... Ha mindketten akarjuk! Ha van értelme!! Egy kevés értelme van, valamicske. És az a valamicske, az a kicsi majdnem semmi is több a totális semminél, mert változtunk és nem vagyunk olyanok, mint kétezer valahányban, egy októberi éjszakán, abban a bizonyos klubban... Vagy csak egy kicsit vagyunk olyanok... :D:D hiszen azért találnak egymásra az emberek újra és újra, mert olyanok, egy rövid időre, akkor is, ha már semmi sem ugyanolyan, egy cseppet sem.... Talán nem véletlen a találkozás öröme, az újraegyesítés és a viszontlátás boldogsága. És az sem véletlen, hogy kik azok, akikkel ez megeshet. Véletlen alapból nincs, sose létezett!! Ez sorsszerűség vagy csak egyszerűen mák!! :D:D Pedig a diót jobban szeretem! :):):)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.