Az embernek új akármiket kell keresnie ahhoz, hogy továbblépjen dolgokból, hogy túltegye magát tragédián, embereken és kitörjön a sötétségből. Akármiket!! Ez lehet egy könyv olvasása, nyelvtanulás, sportolás, filmnézés, stb., olyan akármi, amivel az ember leköti magát, elvonva a gondolatait a szörnyű vagy kellemetlen eseményről. Keresni kell olyan tennivalókat, ami érdekli, ami eltereli a figyelmét a sok szarságról. Én is igyekszem eszerint tenni. Mindig igyekeztem bármiben, de nem sikerült soha. Majd most. Vagy most sem. :) Hiányzik a küzdőszellemem! Mondjuk, belőlem kiöltek sok mindent, érzelmeket főleg, mások vagy magam iránt. Azt, hogy pl.: szeressem magam, de lehet, hogy ez soha nem is alakult ki nálam... Talán sose lettem érzelmileg érett, mert mire azzá válhattam volna, nem volt semmi bennem. Kihalt és üres lettem. Elvégre ha valaha volt az emberben érzés, bármiféle érzés, akkor azt meg tudja keresni, vissza tudja hívni…. Újra felhasználhatja magáért, az életéért, de ha sose volt benne, akkor tehet bármit, nem jön elő!! Nincs minek és honnan előjönnie!!!! Vagy csupán én nem látom, nem találom??? Bár az is lehet, hogy nem jól keresem, rossz úton keresem, mert alapból rosszul választok. Akár emberekről, akár tettekről van szó. Hiszen a tetteink határoznak meg minket. A tetteink által leszünk azok, akik vagyunk! És ha az ember nem a saját bőrén tapasztalja meg dolgokat, akkor nem ér semmit az egész. Ha nem tudod, hogy milyen a karfiol íze, honnan tudnád ajánlani bárkinek is??? :):) Csalódni kell százszor, hogy egyszer jó legyen. Meg pofára esni többször azért, hogy az ember még egyszer elkerülje a pofára esés lehetőségét. Vagy, hogy nem tanulva a saját kárán, újra pofára essen, még ezerszer is. Kikerülni a hibákat csak úgy lehet, ha már tapasztaltuk. Ám ha az ember úton útfélen ellenállásba ütközik, egy idő után hozzászokik, vagyis nem hozzászokik, hanem inkább nem erőltet semmit, nem is kezd már bele semmibe. Nem a bukás miatt, hanem mert rohadtul unja már, hogy ha ezer dolgot csinál ezerféleképpen mindig ugyanaz a szar a vége. Ez az igazán fárasztó és kegyetlen. Szerintem.... Mert a tapasztalatszerzés arra jó, hogy legközelebb másképp tedd a dolgokat, más megközelítésből... és ha más megközelítésből is ugyanúgy negatív az eredmény, akkor gondolkozik az ember!! Először is hogy megéri-e az a valami a szenvedést...??? Másodszor meg, hogy megérem-e én az egészet?? Van-e erőm csinálni? Van-e értelme tenni bármit? Kell-e nekem akármi is??? Az elején minden könnyű, később jönnek a buktatók. Olyankor sokan meghátrálnak, de nem lehet nem meghátrálni, főleg egy zavaros, depressziós embernek. Az elején még ők is hisznek, akkor is, ha nem. :) Hisznek, egy rövid ideig, amíg kimondják a dolgokat. Addig legalább nem adják fel... Azt hiszem, én se tenném. Úgy tartják a nagy bölcsek, hogy nem szabad útját állni semminek, pláne az érzelmeknek. Nem szabad visszatartani őket, mert akkor sokkal rosszabb. Ezen álláspont szerint a tetteinket se tartsuk vissza, később sokszorosan megfizetünk mindenért. Olyan, mint, amikor a sírást visszatartja az ember.... amíg bírja, tartja.. azonban egyszer csak nincs tovább, és akkor sokkal fájdalmasabb és kegyetlenebb. Az is lehet, hogy kisebb valami váltja ki az emberből a bőgést... Olyan valami, ami jelentéktelenebb bárminél, ám akkor elemi erővel tör ki belőle, niagarai állapotokat létrehozva. Csak zúg, vágtat kifelé a könnyáradat, melynek immáron semmi sem tudja útját állni. Főleg nem maga az ember!!! Furcsa, de másoknak mindenki olyan jó tanácsokat tud adni, míg a saját életét képtelen helyretenni. Vicces, én másnak sem tudok tanácsolni semmit.... nem is áll szándékomban. Tapasztalatból mondom ezt! :) Viszont tudom, hogy a fájdalom akkor enyhül valamicskét, ha kiadja magából az ember... na, jó... csak egy kicsit könnyebb lesz. Nem szakadnak le rögtön a mázsás súlyok sehonnan. Később, idővel már inkább. Mert addigra az ember a kicsike gondoktól megszabadult, és lassan, de biztosan elveszíti az összes fájdalmát. Csak sajnos, a régi fájdalmak helyére újak jönnek, amik talán még rosszabbak, és nincs vége semminek. Talán végérvényesen lehetetlen megszabadulni a gondoktól, akármennyire is szeretnénk! Az írás segít, nekem legalábbis, de minden ember más, nincs két egyforma kisujjunk sem, két egyforma ember miért lenne??? Én mindig mindent elnyomtam magamban mélyen, hogy ne is tudjak róla, és ha nagyon fájt, akkor elvonultam kiírtam, ami nyomasztott.... körbe írtam, nagy szavakkal és egy időre jobb lett. Ha újra előjött, akkor megint elvonultam.. Sírni, mert a könnyek is kihozzák a bajt, egyfajta terápia: kijön a méreganyag. De bennem mindig ott maradt valami, néha maga az egész. Igazából nem jöhet ki teljesen, főleg, ha már évezredes dolgokról van szó, ilyenkor jót tesz a türelem, ami sokunkból hiányzik. Az időre kell bízni mindent, és várni, hogy jöjjön valami ihlethez hasonló gondolt foszlány, minek során az ember elkezd, folytat, továbbvisz dolgokat, és megtanulja ismételten, milyen is továbblépni, milyen túllépni az eddigi dolgokon. Valaminek a segítségével, amit még csak most kezd megismerni. Az újdonság mindig csodákra képes!! :D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.