A könyvem utolsó verse. Persze csak azért ez az utolsó, mert már évek óta nem írok bele. Valahogy nem visz rá a lélek, vagy, hogy egy elcsépelt kifejezéssel éljek: nincs rá időm!! Dehogy nincs, mindig van idő írni, arra mindig kell, hogy jusson valamicske. Inkább a versek fogytak el... Mintha nem lenne több jó vers a világon.. Bár a jó vers olyan, mint a víz, rengeteg van belőle, csak nem mindegyik fogyasztható, vannak mérgezőek. Szerintem Szabó Lőrinc egy egészséges művekkel rendelkező költő volt. :D Bár kicsi gyerekként én nem ismertem olyan nagyon, jóanyámék sem erőltették, nem is igazán volt mit. Egyedül a háp,háp,háp és a bú,bú,bú maradt meg bennem tőle, mint gyermekkori emlékem, de az is inkább későbbre tehető. Nem egy könnyű költő, még akkor sem, ha klasszikusokat alkotott, olyanokat, mint a Semmiért Egészen, a Mozart hallgatása közben, a Babits vagy a Nyitnikék és a Lóciról szóló versek. Szabó Lőrinc egy meghatározó költő, embereket, kort és helyszínt határoz meg. Nekem a késő koromat, amikor kötelezően kellett házi dolgozat témájának választani a Semmiért Egészen című versét, és kegyetlenül kibabrált velem az öreg, mert olyan nagyon megkedveltem, hogy magam is meglepődtem. Az ember a kötelező dolgokat nem igazán szereti. Ám furcsa módon Szabó Lőrinc egy kötelező dolgozat jóvoltából került közel a szívemhez, és mind a mai napig ott is tanyázik. Kedvelem a műveit, egyes verseiért kifejezetten rajongok, mint az alábbi is. Valahogy megfognak a Tücsökzene versei. A megjelenésük és a stílusuk. Mintha az embernek egy napba kéne belesűríteni többet, mondjuk egy teljes hetet. A lényeg mindenképpen benne foglaltatik, a leges legfontosabb része megvan, a többit az ember a képzeletében lejátsza. Vagy csak pörgeti a dolgokat. Év évre telt, évekre évtized... és az ember érzi, hogy az ő évei telnek egyre, peregnek, és forognak, minden megelevenedik előtte, benne, mintha csak a saját sorsa lenne az a 18 sor....

Év évre telt, évekre évtized,
s vitt, forgatott a forgó gömbsziget,
vitt a vén Föld, fényévek tengerén,
föl és le a Tejút fénykerekén,
a robbanás örvényében, amely
mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer
s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem
nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem
telültek Pest utcái, s én velük,
s lett élet, halál, lett történetük,
s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,
tegnap, holnap, mámora, undora
kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda,
s második gyerek, s millió buta
tragédia mindig, s komédia:
időtlen fények közt repűltem a
fényszigettenger porszemszigetén
szigetporszemek fényporszeme, én.

/Szabó Lőrinc/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.