Estére egy egészen komoly hótakaró lepte el a várost. Szépen, csendben betakarta az utakat, a házakat és az embereket. Belőlem is két lábon járó hóembert csinált. Majdnem olyan lettem, mint Frosty, már csak egy remek pipa hiányzott. Nem volt éppen kellemes, ahogy a hó minden apró kis résen utat tört magának, csak hogy betakarja az arcom. Mindegy volt már, hogy sapka van rajtam meg a fejem félig elrejtve a kapucni alatt, a hókásának semmi sem állta az útját. Pláne hogy még szél is kísérte. Ettől függetlenül nagyon élveztem, mert a kedvenc évszakom a tél, minden egyes csodájával és kegyetlenségével együtt. Akárki akármit mond, a hideg elől van menekvés, minden megoldható, a meleget lehetetlen elviselni, és ugye a tűzből nincs kiút!!!! Szívesen sétáltam volna még a hóban, ameddig csak a lábam bírja, és azt hiszem meg is tettem ezt, mivel a buszmegállóig éppen hogy elbírtam menni. :D Mentem, amíg a szem ellátott, majdnem neki a táblának. :D Ennek ellenére remek kis időtöltés volt ez a hazautazósdi!! Végre itthon, a meleg lakásban, a szuper zenék társaságában. Ma már kevesebb alkalommal dúdolgattam magamban karácsonyi dalokat, mint eddig, talán kezdem megunni. Azt hiszem annyira azért nem, pár napig még bírom! Inkább egy vers járt az eszemben végig, főleg, mialatt a buszt vártam. Valahogy rám tört Ady Endre 12 sora, abból is a címadó, mégpedig, hogy Álmom az Isten…. Ez egy eléggé szomorú vers, vagy legalábbis az emberben zajlódó magányról szól. Arról, hogy nincs semmije az embernek, és ebben a semmiben cipeli a terheit, amik óriási súlyként telepednek az életére. De menni kell, nem szabad megállni egy percre sem, legyen bármilyen kiábrándult is az ember! Aztán egyszer csak Isten jut az eszébe, hogy már nem kell más neki, csak Ő. Talán karácsony közeledtével leptek el ezek a sorok, és a hóesésben közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor. Ahogy ott álltam, és néztem a pici pelyheket, kizártam mindent, csak az üresség volt bennem, amiben ráleltem a bennem rejtőző Istenre. Elcsendesedett köröttem minden, nem hallottam semmit, nem vágytam semmire, csak hogy végre béke és boldogság vegyen körül. Ez eléggé vallásosan hangzik, de számomra valami mást jelent. Talán most jutottam el végre arra a pontra, hogy mindent elfeledve tudok igazán továbblépni, főleg miután egy egészen kellemes beszélgetésben volt részem, ami során sok bennem rejtőző rosszízű élménytől szabadultam meg. Az évvége felé az ember számot vet az eddigi életéről, legfőképp az eltelt évről, és könnyebben tud belekezdeni az előtte álló újévbe. Mert valahogy így kell ezt csinálni. Nem lehet másképp. Ha eljön a váltás, akkor váltani kell, csak az nem mindegy, hogy megyünk tovább. Mintha koszos lábra vennénk fel a tiszta zoknit. Mindegy, hogy az később, az év során úgyis bepiszkolódik, most még a tiszta és új érzést nem szabad elrontani. Azt hiszem, könnyebben kezdem a 2010-es évet. Remélem, hogy így lesz. Egy kicsike időre egészen közel éreztem magamhoz valamit, ami már régen elhagyott. És ez lehet Isten, lehet akárcsak én magam :D, a lényeg, hogy valamit ott hagytam a buszmegállóban, nem csak a lábnyomomat a hóban….. Aztán a buszon már dúdoltam valamit, amitől ismét jókedvre derültem, akármilyen is az életem! Történjen bármi, menni kell tovább, akkor is, ha nem élnek már bennünk remények és csodák! De még egy picike maradt, egy egészen csepp mindig maradni fog!

www.youtube.com/watch

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.