Milyen emlékekkel rendelkezem az én szeretett nőnemű rokonaimról? Mikre is emlékszem az én édes, drága és csodálatos lényeimről, akik közül már nincs velem csak egyetlen egy…?? Az én szeretett és drága nagymamáim már réges-régen nincsenek mellettem, olyan régen, hogy szinte már nem is emlékszem rájuk. De azért egy picikét talán mégis.

Emlékszem a sütire, az illatra, ami terjengett a konyhában, miközben sütötte a finomabbnál finomabb dolgokat. És közben alig bírtam kivárni, hogy elkészüljön az a túrós-lekváros keverékes izé, ami olyan, de olyan csudifinom, hogy csak, na. :) És emlékszem a vidéki reggelikre, amikor ott aludtunk nagyon messze, apu gyerekkorának színhelyén nagyinál, és reggel finom tojásrántottát csináltak nekünk, amihez különleges, azóta sem ízlelt savanyú uborkát kaptunk. És friss kenyeret, meg meleg tejet, amit előtte fejtek a tehénkéből. Aztán besurranó tolvajként letámadtuk a spájzként használt szobát, hogy agyontömjük magunkat édességgel. A régi Pilóta keksz vagy a Vaníliás karika ízére a mai szinte nem is hasonlít, ahogy a Traubisoda sem hozza vissza az emlékeimet, hiszen semmi sincs már bennük, amitől olyan nagyszerűek voltak. Legfeljebb csak az emlékeimben. És a régi szalonnasütések, a lépcső mögött szombatesténként, melyekre mind a mai napig olyan szívesen emlékszem, és amik örökre a legszebb dolgok maradnak, bárkivel is bárhol is legyek részese egy hasonlónak. Sose lesz olyan, annyira szép, kedves és nagyszerű már semmi sem, amit azóta próbálok elérni és tenni.

Ahogy a tejfölnek az ízét sem szeretem már, hiába adta mindig olyan jó szívvel Mama, hogy ha éhes voltam. Elővette a hűtőből a kis dobozos csodát, letépte a fóliát, beletört egy szelet kenyeret és elém tette, hogy egyek…. És én, pöttöm kicsi emberke, kinek nem ért le a lába a székről csak tömtem a számba azt a finom ételt, mintha valami fenséges lakoma része lenne. De az volt, akkor is tudtam, most is tudom. Hiszen Mama adta nekem, hogy ne éhezzem, és mert annyira szeretett engem. Vagy legalábbis remélem. De tudom, hogy így volt. Szeretett ő engem, akármilyen furcsa és érdekes is voltam, és mindig megvédett a nagyoktól. A tesóktól, akik mindig velem szenyóztak, kötekedtek, mert én voltam a legkisebb. Ilyenkor sírva szaladtam be Mamához, hogy bántanak erre ő csak megsimogatta a kezem és azt mondta ne is törődj velük, nagy lovak. Majd szomorúságomat feledve beszaladtam hozzájuk és nevetve csak ennyit közöltem velük: NAGY LOVAK VAGYTOK!!! És örültem, boldog voltam, hogy én is megmondtam nekik jól, bár akkor még nem igazán tudtam mit is jelent, de azért mégiscsak megmondtam!! :D:D És emlékszem Mama kontyára, amit mindig gondosan ápolt, ahogy Nagyanya is. Mert nekem ők voltak így ketten: Mama és Nagyanya, a két csodálatos és nagyszerű angyalkáim. Akik meséltek mindenféléről, a háborúkról, az emberekről, a faluról, a városról, a családról, a szeretetről, a jóságról és a megbocsájtásról. Mindenről, ami az életben fontos. És most, miután mindennap elmegyek a gyerekkorom egyik legfontosabb színhelye mellett, ahova születtem és ahol Mama lakott, mindennap eszembe jut újabb és újabb emlékem, ami miatt sose felejtem el azt a csodálatos időszakot, amit velük tölthettem el. És még most is szinte visszhangként hallom az azóta már kocsmaként üzemelő egykori étterem előtt, hogy: Ha nem eszed meg a tarhonyát, nem kapsz buktát!! És érzem a számban azoknak a csodálatos buktáknak az ízét, a szemem előtt látom mindet, ahogy egy hatalmas nagy tálon vannak az asztal közepén. A világ legfinomabb buktáját sütötte Mama, és a világon a legjobban hiányzik most …. :( Ő is, és a másik is…

Bárcsak egy picikét még velem lennének. Egy picit vigasztalnának, szeretnének és megsimogatnák az arcomat…. Bárcsak ne történt volna meg az, ami történt 89-ben és 93-ban… Bár itt lennének még velem, ha nem is életem végéig, de még egy kicsit….

Emlékszem egyszer a bátyámmal sétáltunk haza egy buliból és elhaladtunk az egykori lakótelepünk előtt, én pedig csak felnéztem a hatodikra és annyit mondtam halkan, bárcsak itt lenne még Mama, hogy felmehessünk hozzá. Felmennék én most is mindennap, hiszen alig 5 percre dolgozom tőle, és a 6/3-ban még most is Szabóék laknak. Anyával a minap megnéztük, egymásra tekintettünk, majd annyit mondtunk, menjünk fel, biztos örülnének az öregek… :( Sajnos ez már lehetetlen, ők nincsenek, de legalább itt van az én drága anyukám, akit nagyon szeretek és aki a világnál is fontosabb nekem, annak ellenére, hogy talán vele volt a legtöbb nézeteltérésem, vitám, a legtöbb rosszkedvem belőle eredt, tőle, általa, és hihetetlen módon tudtunk egymásra haragudni. De azt hiszem, ahogy öregszik az ember, úgy változik meg, főleg az érzelme egy rokona iránt. Nekem csak ő van, nagyikáim sajnos már nincsenek. Az én anyukám sajnos nem lehet az, így minden olyan szeretetet, amit kaphatna egy kis kölyöktől igyekszem megadni neki, ha máshogy nem, hát úgy hogy magam is hülyegyerekké válok egy kis időre. :D Mert olyan, de olyan jó gyereknek lenni. Hülyének meg még inkább!!! :P:P

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.